Bosznia - 4. nap - hazafelé

Ennyi fért a hétvégébe, lassan indulunk haza. Plédbe csavartan ültem az erkélyen, kortyolgattam a bosnyák kávém és néztem az esőt. Úgy éreztem, kimosott belőlem minden felesleges érzést és gondolatot. Csak én maradtam és Mostar. Mi ketten. Az esőben. A nyugalomban. Nem szeretem az esőt, morcossá és kinemmozdulóvá tesz. De ez most más volt. Nem érdekelt, ha esik, nem érdekelt, ha elázom, a lényeg, hogy csak sétáljak és sétáljak a városban. Nézzem a lakosokat, ahogy a mindennapjaikat élik. Élveztem a tegnapi esős napot is. Élvezném a mait is, ha nem tudnám, hogy ma már otthon kell lennem, holnap reggel munkába kell mennem...

Nem akartam elkezdeni a pakolást, próbáltam húzni-halasztani az indulást, de ha kinéztem az ablakon az esőre, rájöttem, hogy ez az eső már búcsúzik tőlem...

Végül bepakoltuk a csomagokat az autóba, és utolsó kis sétánkra indultunk az esernyők alatt. Lementünk a Neretva partjára, ahol döbbenten láttuk, hogy a megemelkedett vízszint elmosta a Radobolja kis fahídját. Ez volt az a pont, amikor mindketten a mielőbbi indulás mellett döntöttünk. Elbúcsúztunk Suzanatól és Nedzadtól, és fájó szívvel, meg enyhe útviszonyok miatti aggodalommal elindultunk hazafelé.

Jablanica előtt még megálltunk egy báránysültre, majd az út mentén egy idős bácsitól gránátalma szörpöt és gesztenye mézet vettünk, s az este már az M6-os autópályán ért utol minket.

Csodás hétvégét töltöttünk Mostarban, jó volt újra ott lenni!