Bosznia-Hercegovináról sokaknak még mindig csak a háború jut eszükbe, és értetlenül néznek rám, amikor arról mesélek, mennyire magával ragadó a táj, és igen, harmadszor voltam már ott. Gyönyörű, változatos, sokszínű ország, természeti szépségeit, történelmét, vallásait, lakosait tekintve egyaránt. Akik szeretik a hegyeket, a vadregényes folyóvölgyeket, szurdokokat, a lelassult időt, az érdekes beszélgetéseket, számukra ez az ország számtalan utazásra elegendő élményt kínál.
Három éve fedeztem fel a neten Jahorina síközpontját, azóta piszkálja a fantáziámat Boszniával kapcsolatban most már a síelés is. A sielok.hu-n évről évre nyomon követtem a szezont, olvastam az élménybeszámolókat. Január elején úgy döntöttünk, ideje személyes tapasztalatokat szerezni.
Szombat este indultunk Boszniába, célunk a tranzitszállásunk volt Dobojban. Vasárnap már szerettünk volna síelni, de mivel nem akartunk éjjel 1-2 körül indulni, a tranzit mellett döntöttünk. Eszéktől egyre nagyobb ködben haladtunk, de a samaci határ közelében durvult el igazán a helyzet. Onnantól szinte semmit sem láttunk, épp hogy csak 1 métert az autó előtt. Alig vettük észre a határállomásokat is. A helyzet Boszniában sem javult, egyre jobban vártuk az út végét, ami 20-30 km/h-s sebességgel csak nem akart közeledni. Úgy mentünk át városokon, falvakon, hogy észre sem vettük őket. Időnként megelőzött bennünket egy helyi utakat jobban ismerő autós, de hamar a semmibe veszett. Szerencsére a főút mellett, egy benzinkút melletti motelben foglaltam szállást, ami a jól kivilágított kútnak köszönhetően az utolsó pillanatban ki is bukkant a ködből. Elgyötörten szálltam ki a kocsiból, még a -15 fokos csípős hideget is élveztem. A recepció igazából a vaskos cigarettafüstbe burkolózott kút melletti bár volt, a pultos úr fürgén mutatta a szobánkat. Az igényesen felújított emeleti folyosóról nyílt a szobánk, kényelmes ággyal, tévével, vadiúj fürdőszobával - és cigifüsttel... Nem baj, fáradt utazó végül is egy éjszakát kibír benne. Igazán kár volt a füstért, egyébként remek hely lett volna. Reggel villámgyorsan kipakoltunk, fizettünk, majd egy isteni kávét követően immár ködmentes időben folytattuk utunkat Szarajevó és egy kis burekes reggeli felé.
Vasárnap reggel barátságtalan arcát mutatta Szarajevó. Felsétáltunk a Kovači utcába - egy hangulatos, keskeny, macskaköves kis utcába az óváros szívétől pár lépésnyire, melyben apró kézművesműhelyek, kávézók és teázók váltják egymást - de ott is szürke és kihalt volt minden, a burekes is zárva volt. Végül a főtérnél találtunk egy nyitva lévő kis cukrászda szerű helyet, ahol megreggeliztünk és mennyei baklavákat is ettünk. A tulaj felesége folyamatosan hozta elő a gusztábbnál gusztább süteményeket és tortákat. A szomszéd asztaloknál kávézgató férfiak olvasták a reggeli lapokat, majd búcsút intettek a láthatóan jól ismert tulajdonosnak. Bensőséges, ráérős vasárnapi idill tanúi voltunk.
Futó pillantást vetettünk az alvó bazár irányába, majd folytattuk utunkat Jahorina felé. Menet közben azon gondolkoztam, mennyire más emlékkép élt bennem Szarajevóról. A 2013 nyarán megismert és megszeretett életteli, vidám, nyitott város most távolságtartó, zárkózott volt. Szomorúan tereltem el a gondolataimat.
Jahorina, az 1984-es téli olimpia egyik helyszíne kb. 35 km-re található Szarajevótól. Ahogy elhagytuk Palét és beértünk a hegyek közé, lassan kifehéredett a táj. Az út mellett húzódó szerb fenyőfák alapból lógó ágai most a hótól még jobban roskadoztak, az út szélét egyre több hó borította. Lassan kanyarogva, a látványban gyönyörködve kapaszkodtunk egyre feljebb, míg végül megérkeztünk.
Gyors átöltözés, kötés állítás után megvettük a 4 napos bérleteinket, felcsatoltunk és irány a hegy!
A síterep honlapja szerint 12 km hosszú, különböző nehézségű pályákon csúszhatunk, ami meglepő módon sokkal többnek tűnik a valóságban. Szinte mindegyik pálya 3-4 változatban síelhető, és ezeket a szakaszokat nem számolták bele a pályahosszakba. A pályák többsége széles, a piros pályákon a meredekebb szakaszok kikerülhetőek. Néhány éve a régi kétüléses felvonókat modern hatülésesekre cserélték. A Poljice hegyre tartó új felvonó mellett megfagyottan, havasan alszanak a használaton kívüli kétülésesek, míg az Ogorjelicán olimpiai színekre festették és új elektronikával látták el a kettes felvonót, hétvégi tömeg esetén ezek is járnak. Az olimpiai pályákon hóágyúk és egy modern hatüléses felvonó várja a síelőket. Az ogorjelicai pályákon a felvonók oszlopain elhelyezett hangszórókból folyamatosan szólt a zene, igazi életigenlő hangulatot varázsolva a pályákra. A két hegy pályáit keskeny, kalandos összekötők kapcsolják össze, emellett az egész síterep egy hatalmas freeride paradicsom!
Pályaszállások sora várja itt a téli sportok szerelmeseit a különböző színvonalú szállodáktól az apró hegyi kunyhókig. A hegytetőről pazar látvány tárul a szemünk elé, érdemes gyalogosan vagy bérelhető motoros szánokon felfedező útra indulni. Sőt, előzetes egyeztetés után akár még a ratrakos is elvisz minket egy körre! J
A háború pusztítása azonban itt sem tűnt el nyomtalanul. A hegyen és a völgyekben is vannak lebombázott, szétlőtt épületek, elhagyatott szállodák. Az egyik poljicei pálya mellett egy szellemhotel alszik a havas hegyoldalban és talán egy szebb jövőről álmodik.
A négy nap alatt sokat síeltünk, bevettük az olimpiai pályákat, rögtönzött buliba csöppentünk a hegytetőn, ahol - rajtunk kívül - mindenki együtt énekelt a harmonikással a déli napsütésben. Felfedeztük a jahorinai teát jellegzetes, kicsit mézes ízével, több helyen is leteszteltem a szinte puding sűrűségű tejszínhabos forrócsokit, nagyokat sétáltunk az esti nyugalomban, élveztük a pihenést a wellnessben. Kellemesen elfáradva és élményekkel telve váltunk el szerda délután Jahorinától.
Futó pillantást vetettünk az alvó bazár irányába, majd folytattuk utunkat Jahorina felé. Menet közben azon gondolkoztam, mennyire más emlékkép élt bennem Szarajevóról. A 2013 nyarán megismert és megszeretett életteli, vidám, nyitott város most távolságtartó, zárkózott volt. Szomorúan tereltem el a gondolataimat.
Jahorina, az 1984-es téli olimpia egyik helyszíne kb. 35 km-re található Szarajevótól. Ahogy elhagytuk Palét és beértünk a hegyek közé, lassan kifehéredett a táj. Az út mellett húzódó szerb fenyőfák alapból lógó ágai most a hótól még jobban roskadoztak, az út szélét egyre több hó borította. Lassan kanyarogva, a látványban gyönyörködve kapaszkodtunk egyre feljebb, míg végül megérkeztünk.
Gyors átöltözés, kötés állítás után megvettük a 4 napos bérleteinket, felcsatoltunk és irány a hegy!
A síterep honlapja szerint 12 km hosszú, különböző nehézségű pályákon csúszhatunk, ami meglepő módon sokkal többnek tűnik a valóságban. Szinte mindegyik pálya 3-4 változatban síelhető, és ezeket a szakaszokat nem számolták bele a pályahosszakba. A pályák többsége széles, a piros pályákon a meredekebb szakaszok kikerülhetőek. Néhány éve a régi kétüléses felvonókat modern hatülésesekre cserélték. A Poljice hegyre tartó új felvonó mellett megfagyottan, havasan alszanak a használaton kívüli kétülésesek, míg az Ogorjelicán olimpiai színekre festették és új elektronikával látták el a kettes felvonót, hétvégi tömeg esetén ezek is járnak. Az olimpiai pályákon hóágyúk és egy modern hatüléses felvonó várja a síelőket. Az ogorjelicai pályákon a felvonók oszlopain elhelyezett hangszórókból folyamatosan szólt a zene, igazi életigenlő hangulatot varázsolva a pályákra. A két hegy pályáit keskeny, kalandos összekötők kapcsolják össze, emellett az egész síterep egy hatalmas freeride paradicsom!
Pályaszállások sora várja itt a téli sportok szerelmeseit a különböző színvonalú szállodáktól az apró hegyi kunyhókig. A hegytetőről pazar látvány tárul a szemünk elé, érdemes gyalogosan vagy bérelhető motoros szánokon felfedező útra indulni. Sőt, előzetes egyeztetés után akár még a ratrakos is elvisz minket egy körre! J
A háború pusztítása azonban itt sem tűnt el nyomtalanul. A hegyen és a völgyekben is vannak lebombázott, szétlőtt épületek, elhagyatott szállodák. Az egyik poljicei pálya mellett egy szellemhotel alszik a havas hegyoldalban és talán egy szebb jövőről álmodik.
A négy nap alatt sokat síeltünk, bevettük az olimpiai pályákat, rögtönzött buliba csöppentünk a hegytetőn, ahol - rajtunk kívül - mindenki együtt énekelt a harmonikással a déli napsütésben. Felfedeztük a jahorinai teát jellegzetes, kicsit mézes ízével, több helyen is leteszteltem a szinte puding sűrűségű tejszínhabos forrócsokit, nagyokat sétáltunk az esti nyugalomban, élveztük a pihenést a wellnessben. Kellemesen elfáradva és élményekkel telve váltunk el szerda délután Jahorinától.
Szarajevóba érve ismét a Kovači utca volt a cél. A kirakatokat nézelődve találtunk egy meleg fényben úszó, nyitva lévő boltot, ami telis-tele volt szebbnél szebb dzezvákkal és tálcákkal. A tulajdonos nyitotta is már az ajtót és gyorsan beinvitált a hidegről. Abdulah üzlete maga volt a csoda, megannyi kézzel készített termék sorakozott a polcokon. A műhelyként is szolgáló helység egyetlen asztalkáján egy filccel félig megrajzolt minta várta, hogy a mester ismét egyedül maradjon. A különböző színű és mintájú dzezvák, tálcák, poharak, cukortartók, tálak, edények mindegyikét Abdulah készítette, néhányat a saját maga által készített sablon alapján, de a legtöbb mintát akkor találta ki, amikor hozzáfogott az előrajzoláshoz. Voltak olyan tálcák, amelyek Szarajevó valamelyik látványosságát ábrázolták, de nekünk sokkal jobban tetszettek a kizárólag helyi motívumokkal díszített darabok. Sokáig nézelődtünk, mert lehetetlennek tűnt választani, közben beszélgettünk a készítési technikáról, a bosnyák kávé iránti rajongásomról, a jahorinai síelős élményünkről. Lassan döntésre jutottunk, induláshoz készülődtünk, mikor Abdulah búcsúzóul felajánlotta, hogy ha másnap is arra járnánk, ugorjuk be hozzá egy kávéra vagy teára és egy kis beszélgetésre. Fájó szívvel utasítottam el meghívását, hiszen hazafelé ugrottunk csak be Szarajevóba. Legnagyobb meglepetésemre azonnal marasztalt minket, mondván, a hosszú út előtt jól fog esni egy kis frissítő. Pikk-pakk előkerült számunkra két zsámoly, majd mobilon felhívta a szomszéd kávézó tulaját és pár perc múlva meg is érkezett a - természetesen - bosnyák kávénk és Andris teája. Megvitattuk a kávékészítés csínját-bínját, ami kicsit eltért a mostari móditól, majd a gőzölgő italok mellett kellemes beszélgetésbe merültünk.
Ez az a Szarajevó, a bosnyák világ, a vendégszeretet, ami annyira rabul ejtett Boszniában annak idején!
Kiderült, hogy Abdulah eredeti szakmája zenész volt, több országban is koncertezett, de néhány éve a rézművesség felé sodorta az élet, s bár Szarajevót mostanában újra kezdik felfedezni a turisták, koránt sincsenek annyian, mint a háború előtt. Beszélgettünk a jugoszláv idők és a jelenlegi Bosznia politikai, gazdasági helyzetéről, munkanélküliségről, korrupcióról. Mindezt egy olyan ember tolmácsolásában ismerhettük meg, aki Szarajevó ostromakor is a városban élt.
Észrevétlen telepedett ránk a kora esti félhomály, indulnunk kellett. Fájó szívvel búcsúztam el vendéglátónktól és a Kazandžijska Radnja Manufakturától, s gondolataimba merülve sétáltam a Sebilj felé. Éreztem, hogy valami még hiányzik, de nem jöttem rá a megoldásra. Aztán a faragott, mór stílusú szökőkút mellett egyszerre csak elért hozzám egy müezzin imára hívó éneke. Sorra zendültek a karcsú minaretek hangszórói, és a kánonban meghallottam egy gyenge, távoli ének meleg dallamát. Próbáltam megkeresni a forrását, és legnagyobb meglepetésemre a Baščaršijska dzsámi minaretének erkélyén megláttam a müezzint, ahogy szájához emelt kézzel jár körbe és énekel. A bazár utcáin sétálva ott lebegett fölöttünk a napnyugtakori ének, és a téli estében lassan elhagytuk a várost.
Hazafelé a Bosna folyó mellett kanyarogva már azon járt az eszem, vajon mikor jövünk ismét Boszniába. Hiába voltam már többek között Jajcéban, Mostarban, Szarajevóban, úgy érzem, vissza kell mennem, még jobban meg kell ismernem ezeket a városokat, és felfedezni újakat!
Első utamhoz hasonlóan ugyan most sem ittam a Sebilj-kút vizéből, azonban biztos vagyok benne, hogy egy nap ismét visszatérek.
