Az őszi kiszámíthatatlan, esős időben nagyon kell figyelnem a gondolataimra. Alapjáraton erőt vesz rajtam a mélabú, és nagyon kell koncentrálnom, hogy ilyenkor is megtaláljam a szépséget magam körül. Valamikor ez könnyebben megy, máskor nehezebb.
Tegnap hazafelé élveztem a szemembe sütő napot, amit misztikussá varázsolt a hirtelen jött zápor, majd az apró szemű jég. Az utca a kanyarban csillogó vízeséssé változott, ahogy megtört az esőfüggönyön a napfény. Szívmelengető látvány volt!
Hajnalban viszont már az esőt hallgattam, és nem akartam kibújni a takaró alól. Boszniával álmodtam. Ismét Mostarban voltam, és indulni készültem a Kriva Kuprijához. Aztán megszólalt az a fránya ébresztő... És még esik is...
Öt napja még 25 fokos napsütésben bicikliztünk a Ráckevei-Duna mentén, ma reggel már vékony kesztyűt húztam az esernyőt szorongató kezeimre. Semmi kétség, megkezdődött az ősz. Ahogy kinézek az ablakon, látom, hogy a zöld lombokból egyre több helyen villannak ki a sárguló levelek, rozsdabarnák, aranysárgák, számtalan árnyalatban.
Nincs jó hangulatom. Pörgős napom van, mégis mikor megállok egy pillanatra, az jár a fejemben, hogy jobb lett volna otthon maradni. Aztán felvillan egy google értesítés és megváltoztatja a napom: két éve ilyenkor Lisszabonban voltál Andrissal, tessék, itt egy kollázs!
Szinte az orrom alá dörgöli, hogy nézd, itt mosolyogtok, most mi ez a nagy levertség?! Ettől kezdve nincs megállás. Jönnek elő az emlékek Lisszabonról: a hangulatos reggeli a sétálóutcán, a Felfedések Emlékműve, a régi villamosok, a kellemes meleg. Most már más hangulatban nézem a tájat, az eső is elállt, és este a leendő otthonunk udvarán búcsúzóul megcsillant a lemenő nap fénye.
