2015. július 8., szerda

Abbáziai történet


Július elején egy langyos nyári éjszakán három nő táskákkal megrakodva szállt le a Déli pályaudvarnál az utolsó BKV buszról és igyekezett át a kihalt aluljárón. Néhány sarokkal arrébb már gyülekeztek az emberek, mindenkinél kisebb-nagyobb táskák, polifómok. Már álmosodva, de izgatottan várakoztak. Egy buszra, ami hamarosan be is gördült az utcába. A táskák és az emberek lassan eltűntek a buszban, majd megkezdődött az egész éjjel tartó monoton utazás. Elindultunk opatijai hosszú hétvégénkre.

A több napos csoportos utazásnak ezt a fajtáját szeretem a legjobban: az éjszakai utazást. Az egész napos pörgés után viszonylag hamar el tudok aludni, így gyorsabban telik el az út, mintha egész nap csak nézném az autópálya elsuhanó szalagkorlátját. A másik vitathatatlan előnye, hogy így nyerünk egy fél napot, ami bármilyen nyaralásnál jól jön.
 
A mostani útnál az alvás sajnos nem nagyon jött össze, a mögöttünk ülő pár lelkesen végigbeszélgette szinte az egész utat. Szerencsére azért a táv 2/3-ánál már kezdtek fáradni, így néha-néha elnyomott minket is az álom. Az autópályáról leérve kezdtem magamhoz térni, álmosan pislogva láttam meg az alattunk elterülő tengert, ami már fürdött a reggeli napfényben, és már nem is tűnt olyan lényegesnek az a pár ébren töltött óra.
 
A szállodánk Opatija központjában volt, egy monarchia korabeli épületben, gyönyörűen gondozott díszkerttel és egy hatalmas tengerre néző terasszal. Miután lepakoltuk egy terembe csomagjainkat, itt ittuk meg a reggeli kávénkat, gyönyörködtünk a kilátásban, és 8 óra lévén, tervezgettük a délelőttünket. A szobáinkat csak kettőtől foglalhattuk el, így elindultunk felfedezni a várost és strandolni egyet.
 
 
Az öböl menti településeken végighúzódó tengerparti sétányon, a Lungomare-n indultunk el, ami méltán az Adria egyik legszebb sétánya. A hangulatos, terméskövekkel borított utat korlát választja el a tengertől, napszaktól függően árnyékot adó fák borulnak a padokkal tarkított sétány fölé. A központi strand végében lévő kis kikötőnél egy barátságosan mosolygó, vízi taxizásra invitáló szobor köszöntött minket. Annak idején a több nyelven beszélő barkalojok fából készült evezős csónakjaikkal kínáltak utazást a Riviéra mentén, és nem ritkán a környező szigetekre is. Számtalan generációjuk kitörölhetetlen nyomot hagyott az opatijai turizmus történetében, hiszen a mai kirándulóhajók éppoly népszerűek, mint fából készült elődeik. A barkaloj szobra mellett elhaladva értünk Opatija jelképéhez, a Leány sirállyal nevű szoborhoz. A köveken egyensúlyozó törékeny nő egyszerre áraszt nyugalmat és eleganciát, attól függően, hogy az öböl van-e a hátterében vagy az arisztokrata villákkal benőtt partszakasz. Akárhogy is, a város egyik legszebb panorámáját élvezhetjük a padokról.
 

 
Magára hagytuk a sirálylányt, és folytattuk sétánkat a Lungomare-n. Megcsodáltuk a Kvarner Hotelt, Opatija első szállodáját, amely eredetileg szanatóriumként funkcionált. Akkoriban még nem volt divat a fürdőzés, a kor arisztokratái telente jártak le a tengerpartra, és a fűtött tengervizes medencékben kúrálták magukat. Csak néhány évvel később kezdett teret hódítani a tengeri fürdőzés. A szomszédos öbölben fából épült szecessziós fürdőház, az Angiolinabad két oldalán mehettek be a vízbe a hölgyek és az urak tetőtől talpig felöltözve. A lépcsősorok korlátját fehér lepel borította, nehogy illetlen szemek megpillantsák a hölgyek bokáját. A sok ruha nehézkessé tette a mozgást a vízben, így kifeszített kötelek segítették a fürödni vágyókat a haladásban. Sajnos az egykori elegáns fürdőházat már csak képeken láthatjuk, helyén modern strand található.
 
A Hotel Quarnero a fürdőházzal 1884-ben és ma:
 



 
Babérfák árnyékában fedeztük fel a csendes Angiolina parkot, míg a nagy meleg végül minket is fürdésre csábított. A központi betonozott strand nem vonzott minket, inkább tovább mentünk a sétányon, hátha találunk egy szimpatikus, természetesebb partszakaszt. Kitartásunk meghozta gyümölcsét egy kavicsos, hangulatos öböl képében, ahol a kavicsos vízparti részen kívül betonozott és homokos részt is kialakítottak, napágy bérlési lehetőséggel, így mindenki megtalálhatta a számára optimális helyet. Ez a strand vált hosszú hétvégénk törzshelyévé. Egyik nap a kavicsokon feküdtünk, másnap, mikor rengetegen voltak, béreltünk napozóágyakat. Felfedeztük a strandbüfét, megkóstoltuk a gigászi méretű hamburgerüket, csillapítottuk szomjunkat sörrel, jegeskávéval.
 
Vacsora után sétálgattunk a városban, megnéztük a hírességek sétányát a 32 márvány csillaggal, ami horvát sportolóknak, tudósoknak, művészeknek állít emléket, köztük Nicola Teslának is. Gyönyörködtünk a monarchia korabeli arisztokrácia által építtetett szállodákban, élveztük a langyos sós szelet. A napközben a strandokon pihenő emberek felelevenedtek a hűvösebb esti levegőtől, rengetegen sétáltak a festők, ajándék árusok és hajókirándulást hirdető cégek standjai között. Tömve voltak a sétány menti éttermek teraszai, elegáns pincérek hozták-vitték a tengeri ételek számtalan variációját. Az egész esti várost belengte a harmónia.
 

 
Egyik délelőtt helyi magyar idegenvezető kalauzolt végig minket korokon és szállodákon, mesélt a város kialakulásáról, a századforduló csillogó világáról, amikor gomba módjára szaporodtak a villák és a szanatóriumok. Felkerestük a város névadó apátságát (Opatija horvátul, Abbázia olaszul apátságot jelent), melyet bencések alapítottak a 15. században, de mára már csak az 1420-ban épített Szent Jakab-templom maradt meg belőle. A templomot többször felújították, kibővítették, napjainkban gyakran kamarazenei koncerteket is rendeznek itt. Az oltár mögötti modern bibliaábrázolásokat és a templom hangulatos udvarát is érdemes megtekinteni.
 
 
A templom melletti lugasban egy aranyozott madonna szobor áll, a Tenger Madonnájának másolata. A szobor eredetije a tengerből kiemelkedő köveken állt, melyet az 1891 tavaszán tengerbe veszett Kesselstadt gróf és felesége emlékére emeltetett a tragédiát túlélt fiúk. A Tenger Madonnája aztán 1956 tavaszán annyira megrongálódott egy viharban, hogy a restaurálás idejére elszállították. Ezután készítették a Leány sirállyal szobrot, ami azóta Opatija szimbólumává vált. A felújított Tenger Madonnája a Villa Angiolinaban kapott helyet.
 
Nem messze innen, a város egyik legszebb pontján található egy épület félköríves, oszlopsorral díszített terasszal. Az 1899-ben épült Café Gerbeaud, majd Café Glacier nevű cukrászdába, naponta hozták Bécsből és a budapesti Gerbeaud Kávéházból a friss süteményeket. Napjainkban kiállításoknak ad otthont.
 
 
Szintén idegenvezetőnktől tudtuk meg hotelunk történetét is: A jelenleg Hotel Opatijaként ismert szállodát Hotel Dr. Schwarz néven építtette 1888-ban Reininghaus, egy osztrák sörgyár tulajdonosa. A szanatóriumot, melyet hamarosan Quisisana-ra kereszteltek át (olaszul valami olyasmit jelent, hogy "itt leszel egészséges") előszeretettel látogatták a császári család tagjai, és egyéb méltóságok. Itt volt Opatija első gyógyszertára is.
 
A Hotel Opatija 1890 körül
 
Szállodánk nagyban hozzájárult, hogy lelkileg is sikerült feltöltődnünk ez alatt a pár nap alatt. Vacsora után kiültünk a teraszra, gyertyák fényénél borozgattunk, miközben egy remek hangú zenész énekelt horvát, angol és német nyelvű slágereket. Minden adott volt egy kellemes, hangulatos esti lazuláshoz.
 

 
Mivel egyikünk a főépületben kapott szobát, erkéllyel és hihetetlenül szép kilátással a tengerre, a domboldalra és a teraszra, az erkélyen ülve is tudtuk élvezni a zeneszót. Ekkor figyeltünk fel rá, hogy a városközpontból is milyen sokakat csábít fel az élőzene hosszabb-rövidebb időre. Miközben hallgattuk a zenét, néztük a fák mögül a tenger fölé emelkedő holdat, értettük, miért is volt Abbázia a Monarchia egyik legkedveltebb üdülőhelye.
 
Utolsó nap búcsúzóul még fürödtünk egyet kedvenc strandunkon, mielőtt kora délután búcsút intettünk ennek a mesés a városnak.
 
Opatija olyan, mintha évtizedes álmát aludná, várva a percet, hogy ismét hosszú ruhájú napernyős dámák és uralkodók sétáljanak a Lungomare mentén. A városban járva, a gondozott parkban ülve, vagy a tenger mellett sétálva olyan érzésem támadt, mintha ez bármelyik percben bekövetkezhetne, akár a következő pillanatban. Talán meg sem lepődnék, annyira egyértelműnek tűnne az egész…